- Az az igazság, hogy már nagyon fáradt vagyok. Nem testileg, inkább lelkileg. Kilenc éve vagyok otthon és mindig vagy terhes voltam, vagy szoptattam vagy pelusról szoktattam le és persze kilenc éve éjszakázom.
Valahogy nem hangzott panaszként, inkább belső monológnak.
- Persze ismerek szuper anyukákat, tudod akiknek ez az élete, de bármennyire is szeretem a gyerekeimet vágyom már egy kicsit másra, a munkahelyi sikerre is.
Története nyomán eszembe jutott, hogy én is ismerek egy számomra szuper anyukát. Amióta elindult a blog szeretném őt nektek bemutatni. Azóta már megszületett az ötödik gyermeke is.
Mercédesszel évfolyamtársak voltunk az egyetemen, ő akkor várta első babáját, amikor mi még inkább a bulikkal és az egyetemhez szorosan kapcsolódó kávézgatásokkal foglalkoztunk.
És hogy miért tartom őt szuper anyunak? Mert ugyanolyan lelkesedéssel babázik az ötödik gyermekével is, mint az elsővel, mert az öt gyerek mellett lekvárt főz be, farsangi jelmezt varr, meglepetés fotókönyvet készít szülinapra saját dekorációval, a saját négy gyereke mellé bevállal még nyolcat ottalvós bulira. És teszi ezt olyan természetességgel, amitől azt hiszem nem csak bennem, de másban is felmerül a nagy kérdés: hogyan?
- Hogy lehet ezt ilyen könnyedén csinálni?
- Örülök, hogy könnyednek látszik. Igazság szerint nagyon sokszor egyáltalán nem érzem azt, hogy könnyedén csinálom az anyaságot, sőt, ellenkezőleg, nagyon görcsösnek és idegesítően nagyanyám-korabelinek érzem magam. Sokkal nagyobb lazaságot várnék el magamtól. De a minap voltunk egy esküvőn, és amíg a legkisebbünkkel sétálgatva távol a társaságól ezen a kérdésen gondolkodtam.Arra jutottam, hogy valószínűleg annyi a titok, hogy az ember szeretettel elfogadja a helyzetet, ami egy babával adódik, és nem zúgolódik. Rengeteg szülőtől halljuk, hogy panaszkodik, mennyit kell kézben hordoznia a kisbabáját. Ez így van, és megértem, hogy nem érzik tökéletesnek ezt az állapotot, és rengeteg mást csinálnának ehelyett. Mi is éreztünk így. Aztán egy nap, ahogy jöttem-mentem a kétségbeesetten síró elsőszülöttünkkel, rájöttem arra, ami tulajdonképpen evidens: 9 hónapig úgy élt, hogy meleg volt körülötte, viszonylagos csend, de mindenképpen nyugalom, szűrt fények, és állandóan ott voltam körülötte. Azzal, hogy megszületett, mindez elveszett. Az, hogy egy tiszta ágyban vagy bölcsőben fekszik, plüssállatokkal körülvéve, tiszta, jó illatú takaróval egy csendes szobában, csak nekünk tűnik ideálisnak, számára bántóan idegen. A zajok erősebbek, a fény elviselhetetlenebb, és attól, hogy ott vagyok vele egy helyiségben, még távol vagyok tőle. Ha azt akarom, hogy jól érezze magát, arra kell törekednem, hogy a méhen belüli állapothoz leginkább hasonlító állapotot hozzam létre itt kint, ami azt jelenti, hogy járkálok vele, ringatom, magamra kötöm, és állandóan jelen vagyok mellette. És - bár ez hihetetlennek tűnik - olyan rövid ez az időszak. Egyévesen már 100%-ig fütyülni fog rám, és rohan a sokkal izgalmasabb nagyvilágba. Miért ne adnám meg neki és magamnak az átmeneti idő örömeit? Ha tudjuk azt, hogy milyen rövid ez az idő, és egyáltalán mennyire rövid az az idő, amíg a gyerekünknek szüksége van ránk, mindjárt könnyedebben és örömtelibben vesszük az akadályokat, mert örülünk annak, hogy még mi vagyunk a legfontosabbak.
- Hogy jut mindenre idő?
- Erre azt szoktuk mondani, hogy úgy, hogy nem kell kerülgetni a segítséget, mivel csak ketten csinálunk mindent. :-) Komolyra fordítva, az idő érdekes kérdés. Sokszor úgy érzem, hogy kevesebb időt könnyebb beosztani. Valahogy mindig akkor nem jut idő semmire, amikor elméletileg ráérek. Amikor nem érek rá, akkor általában előre elhatározom, milyen feladatokat végeznék el, és erre koncentrálok. Kihasználom a miniidőket, minden tízpercet. Sokszor szétszedem az ebédfőzés fázisait, vagy pl. a mosás indításához vagy a kiteregetéshez elég pár perc. Amíg pirul a hagyma, elszaladok kiteregetni. Amíg fő a tészta, megmosok egy ablakot. Ilyen apróságok. Nem törekszem arra, hogy az egész lakást egyszerre takarítsam ki, megelégszem azzal, ha pl. egy nap belefér a három gyerekszoba. Vagy ha a nagyoknál nagyon nagy a rendetlenség, akkor már egynek is örülök. A házimunka tekintetében még annyit mondhatok: a hordozókendő a barátom. Ha a baba nem akar meglenni nélkülem, magamra kötöm, és így végzem az itthoni feladatokat, még az ablakmosást is. Nem annyira gyors, de jobb, mintha sírna. A nagyoknál is az a trükk, hogy minden időt kihasználok: ebédfőzés alatt például lehet dumálni, vagy nyári házi feladatot írni, a kicsit lehet közösen fürdetni. Törekszünk (bár nem mindig sikerül annyira, mint szeretnénk) a közös idő megteremtésére.
- Mikor dőlt el, hogy öt gyönyörű gyerek anyukája szeretnél lenni?
- Amióta csak emlékszem, öt gyereket szerettem volna. Aztán mikor az apukájukkal elkezdtünk járni, kiderült, hogy ő is. Meg is beszéltük, hogy tíz év alatt öt gyermeket szeretnénk, először két lányt, aztán két fiút, végül még egy kislányt. És pont így történt.
- Hogy néz ki nálatok egy átlagos munka nap?
- Ha suli van, akkor én négykor kelek, mert a csajok nem hajlandók a suliban enni, így főzök nekik, meg sütök valamit tízóraira. Negyed hat körül eljutok a fürdőbe, aztán Gábor is eljut. Ha reggel hétkor van órám (otthon tanítok, mert nagyon hiányzik, ha nem csinálom, ez a hobbim), akkor a nagyok hatkor kelnek és negyed hétkor együtt reggelizünk. Ezt szeretik, mert suli előtt még tudnak kicsit játszani. Ha csak nyolckor van órám, akkor csúsztatunk egy fél órát a közös reggelin és az ő ébresztésükön. Fél egyre megyek az ovisokért az éppen aktuális legkisebbel. Egyre itthon vagyunk, és ilyenkor közösen ebédelünk Gáborral és a legkisebbel. Mivel ő ügyvéd, a tárgyalásoktól függően módosítunk az időponton, van, hogy délben eszünk együtt. Az ebédfőzésnél olyan ételeket helyezek előtérbe, amelyek fél óra alatt elkészülnek, vagy sütőzacskóban is elkészülnek. (Ilyenkor, amíg elmegyek, itthon hagyom a sütőzacskóban sülni az ebédet, a sütő magától kikapcsol, és mire hazaérek a kicsikkel, kész az ebéd.) A kicsik a mi ebédünk alatt játszanak, utána alszanak, én lenyomok még egy órát, aztán négyre, vagy ha órájuk van, fél ötre megyünk a nagyokért. Utána vagy hazajövünk, vagy visszük a legnagyobbat előadásra, mert az opera gyermekkarában énekel. (Ilyenkor általában az apukája megy érte az előadás végén, ez az ő közös saját idejük.) Ha hazajövünk, akkor vagy tanulunk, gyakorlunk, vagy, ha nagyon fáradtak, hagyom őket játszani. Este most már változó a lefekvés időpontja. Egy biztos: Este hétkor vacsi és fürdés van, és fél nyolc körül olvasunk egy mesét. Nem a hagyományos mesék közül választunk, hanem klasszikusokat, mint a Narniát, a Harry Pottert, a Winnetout, Ruminit, Révfülöpöt olvasunk, ami nekünk, felnőtteknek is öröm. Ha Gáborhoz este megy ügyfél, felhívjuk skype-on, hogy ő is hallhassa a mesét. Mese után még mindenki hallgathat hangoskönyvet, illetve a lányok még olvashatnak vagy játszhatnak kilenc, fél tízig. De általában iskolaidőben annyira kifáradnak, hogy előbb elalszanak.
- És a szünetek? Hogy tudtok lefoglalni négy örök-mozgót?
- A hétvégéink mindig zsúfoltak: barátok, lovaglás, strand, cirkusz, tele vagyunk programokkal. (Ez az iskolaidőszakra is igaz, csak akkor még kiegészül mindez a közös tanulással és az operai előadásokkal.) Hét közben sokat járunk az állatkertbe, ahová van bérletünk. Emellett rengeteg foglalkoztató-könyvet veszünk nekik, sokat színeznek, és temérdek a játékunk, amivel jókat játszanak. Igazság szerint amióta többen vannak, nem nagyon kell törekednem arra, hogy mulattassam őket. Egymást foglalkoztatják.
- Mi a helyzet a testvérféltékenységgel? Vagy ilyen nagy családban ez már fel sem merül?
- Nagyon is felmerül. Néha egészen meglepő időpontban: például Bogi, a második gyermekünk egyáltalán nem volt ideges amikor a harmadik született, de a negyedikre annyira féltékeny volt, hogy amikor megtudta, hogy megszületik, egy hónapig éhségsztrájkolt. Most Virgil, a negyedik gyermekünk féltékeny nagyon Miára, a legkisebbre.
Segít az, hogy tudjuk, ez is elmúlik, és nem kerítünk nagy feneket a dolognak. Elmondjuk, hogy nyugodtan utálja a testvérét, elmondhatja mindennek, kimondhatja, hogy gyűlöli, és kérheti, hogy dobjuk kukába, nem baj, de nem bánthatja. Nem hülyítjük azzal, hogy igazából neki jó az, hogy tesója van. Mert éppen nem jó. Majd egyszer jó lesz, de ilyenkor egyáltalán nem jó. A másik, ami segít, hogy saját időt teremtünk velük. Ilyen például az, amikor hazahozzuk Hajnit, csak őt egyedül az operából. Vagy szoktam a csajokkal bevásárlós, csajos napot tartani. Vagy amikor nincsenek itthon a csajok, mert táboroznak, és Virgil és Mia alszik, akkor Teóval, a harmadik gyerekünkkel dínós könyvet olvasunk. Vagy elmegyek valahová csak Virgillel és Miával. De olyan is van, hogy csak Miával megyek el pl. egy könyvért. Mert ő is megérdemli, hogy csak velem legyen. És persze ugyanezt megteszi Gábor is, aki mondjuk elmegy csak Teóval piacra. Vagy csak a fiúkkal fodrászhoz. Vagy csak Bogival fagyit venni. Ilyen apróságok segítenek. És persze van nekünk is saját időnk, csak kettőnknek, amikor a gyerekeket otthon hagyjuk a szuper bébiszitterünkkel, akit imádnak, mert rengeteget játszanak, és lelógunk vacsorázni kettesben (és jelenleg, amíg Mia egyéves nem lesz, vele. Mert ő még kicsi ahhoz, hogy otthon hagyjuk.).
- Tényleg igaz, hogy a második gyerek után már a többi fel sem tűnik, hanem belesimulnak a családba?
- Nálunk a lányok után kisfiú született, ez egy kicsit megnehezítette a dolgokat. Sohasem hittem volna, de tényleg van különbség. :-) Az viszont igaz, hogy könnyebb. Már a második gyerek sem dupla-energia, a harmadik sem tripla, és így tovább. Ahogy egyre többen lettünk, úgy találtam meg egyre jobban, mit, hogyan tudok hatékonyan intézni, és úgy tudtam egyre jobban irányítani a mindennapjainkat. Miával már nagyon könnyen megy minden, az is igaz, hogy ő egy igazi kis angyal. Mindehhez hozzá kell azonban tennem, hogy ehhez olyan társ kell, mint nekem Gábor, aki mindenben mellettem áll, és aki részt vesz a gyereknevelésben is.
- Sokan már két gyerkőccel is nehezen bírnak (én személy szerint sokszor eggyel is :) ), nem hogy még a négy saját mellé pizsama party-t szervezni másik nyolcnak.
- Ó, a pizsama partykat imádjuk. Nem hiszed el, de semmi extra dolog nincsen vele. Hazahozzuk a gyerekeket suliból, vagy operából, vagy koncertről (ahogy alakul), vagy elhozzák őket ide a szülők, mert mondjuk egybekötjük egy szülinappal, felhúzok egy csomó ágyneműt, szétdobálunk egy halom szivacsot, és kész. A gyerekek kitalálják, mit akarnak csinálni, mi csak megadjuk a szükséges dolgokat ehhez. Legutóbb, karácsony előtt például újságot szerkesztettek, amihez hírekre, rengeteg filcre, színes ceruzára, lapra és ragasztóra volt szükség. Szuper kis újság lett, amit aztán az egyik apuka, aki nyomdában dolgozik, be is köttetett és meg is van mindenkinek. Ilyenkor dumáljuk a legjobbakat Gáborral. Kivonulunk a konyhába, teázunk, dumálunk, a gyerekek meg mulatnak. Ha kell valami, szólnak. Nyilván előtte sütök sütit, Gábor megvesz két tonna gumicukrot, csomó gyümölcslevet, és persze kólát, mert ha buli, akkor legyen igazi buli, ők ki-kijönnek kajáért, vagy néha igazságszolgáltatásért, de nagyon laza az egész. Vacsira rendelünk nekik óriáspizzát, mert mindig azt kérnek, aztán éjfél körül elküldjük őket aludni. De általában hajnali háromkor még könyörgök nekik, hogy fogják be, és aludjanak már, aztán négyre csönd lesz. Hétkor meg már ébren vannak.
- Nagyon szerettek utazni, világot látni, az esküvőtök is különleges helyszínen volt, Szíriában egy hirtelen ötlettől vezérelve. A gyerekek is örökölték ezt a kalandos hajlamot?
- Igen, így is szoktatjuk őket. Most nyáron Miával, aki még csak kéthónapos lesz akkor, Horvátországba és Ausztriába megyünk, hogy szoktassuk, de például tavaly Alaszkában voltunk, két éve, amikor Virgil még csak nyolchónapos volt, Cancunt jártuk meg. Sokan mondják, hogy nem fognak emlékezni semmire, de mi azért utazunk, mert mi szeretünk utazni, és mert azt szeretnénk, hogy ők is megszeressék ezt az élményt. Egyébként pedig meglepően sok mindenre emlékeznek, néha egészen meglepnek ezzel minket.
- Mit üzennél a kezdő anyukáknak, hiszen az elején hajlamos az ember elkeseredni?
- Nem érdemes csüggedni. Bár úgy tűnik, soha nem lesz vége, minden nehezebb időszaknak vége lesz, maximum pár hónapról van szó. És amikor vége, rengeteget fognak nevetni éppen ezeken a küzdelmes időszakokon.
Mercédesz mindig azt mondja, ha álmélkodok az energiáin, hisz ez természetes. Nem mindannyiunknak. De azt gondolom, aki szeretettel nevelgeti apróságait, még ha néha fáradt vagy türelmetlen is, attól még ő a saját lurkója szuper anyukája. Mint ahogy a játszótéri anyukának innen üzenem, ő is egy szuper anyu!
Mercédesz és Gábor csoda aranyos gyerekei
(Balról jobbra: Hajni Miával, Teó, Bogi, Virgil)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése